Kérdezz bármit – Dragomán Györgytől!

A molyon szerveződnek olyan események, amikor is egy-egy író a számára feltett kérdésekre válaszol. Tegnap Dragomán Györgytől lehetett kérdezni. Én ugyan nem kérdeztem, mert amit szerettem volna azt más megkérdezte, de végigolvastam a kérdéseket és válaszokat. Ezek közül  volt pár gondolat az írással kapcsolatosan, amit hasznosnak tartok, ezeket szeretném itt összegyűjteni.

  • Írásfejlesztési gyakorlatként legjobb kreativ gyakorlat a műfordítás. Jó nehéz szövegeket, pontosan, alaposan.
  • Írás: A regényírásnál a szabály az, hogy mindennap oda kell ülni, ha csak húsz percre, akkor annyira. De azt minden nap. Az ha semmit se írunk húsz perc alatt nem számít.
  • Motivációként: Gimis koromban küldtem írásokat a lapoknak, (és, kortárs, holmi stb.) sehol nem közölték. Akkor nekiálltam a regénynek, 29 voltam mire megjelent. 2006-ben írtam egy darabot, a múlt héten került színpadra. A sikert ki kell várni. 🙂
    Végig dolgoztam, közben fordítottam, egyetemre jártam. A lényeg az volt, hogy ne teljen el két nap egymás után anélkül, hogy megpróbáljak írni.
    Ott kell ülni, ki kell várni.
  • Szép gondolat: Azt hiszem mind az előttünk járók vállain állunk, hogy ki kit hogyan inspirál, az meg már maga az irodalomtörténet.
  • A kedvencem: Folyamatosan válságban vagyok, minden mondat küzdelem.
  • A szereplőkről: A szereplőket lassan ismerem meg, sose tudom, hogy kicsodák. Van aki úgy ír, hogy előbb felvázolja a figurák jellemét, én nem, én az indulataikat és érzelmeiket próbálom átélni, úgy hogy közben újra és újra meglepnek. A mozdulataikat szoktam meglátni, a tárgyakat, amiket megérintenek. Olyan mintha egy fénykép vagy filmkocka lenne, aztán he eleget „nézem” megmozdul, meglátom mögötte a történeteket.

És végül:

14 tanács ahhoz, hogyan kezdj bele egy regénybe.

1. Nem biztos, hogy regényírással kell kezdeni. A novellába könnyebb belebukni, gyorsabban kiderül, hogy nem megy. Ez jó is meg rossz is. Rossz mert előbb fáj, jó, mert nem teltek el évek hiába.
2. Szerezz egy kényelmes széket.
3. Azt, hogy mit akarsz írni nem feltétlenül kell tudnod rögtön az elején, de azt igen, hogy honnan akarsz elindulni. De ha ötleted sincs, az baj, akkor inkább bele se kezdj.
4. Szánj rá három hónapot.
5. Minden nap lehetőleg ugyanakkor, (ideális esetben reggel, ébredés után) ülj le a kényelmes székbe, és tölts ott a regényeddel két órát. Ez alatt ne csinálj semmi mást, hanem csak próbálj írni. (Ne e-mailez, ne nettezz, ne olvass, ne rajzolgass, ne telefonálj, ne egyél. )
6. Ha megy, örülj.
7. Ha nem megy, ne bánd, ülj oda másnap is.
8. A mondatokon dolgozhatsz, a korábban elkészült szöveget ne írd át, főleg az elejével ne szöszmötölj. A végén is ráér kitalálni az első mondatot.
9. Ne tölts túl sok időt azzal amit addig írtál, próbálj menni tovább, ha nem megy, inkább egy helyben toporogj, minthogy folyton visszamenj a korábbi szakaszokhoz.
10. Ne keverd össze a naplóírást a regényírással.
11. Egy héten igyekezz legfeljebb csak egy napot kihagyni.
12. Ha megzavarnak munka közben, tűrjed, senkit se terrorizálj az írással. Magadat se.
13. A három hónap alatt ne mutogasd a szöveget senkinek, ne mesélj róla, ne olvass fel belőle, ne kérj senkitől tanácsot.
14. Ha letelt a három hónap, tarts három nap pihenőt, aztán vonul el egy fél napra egy nyugodt helyre a szövegeddel, nézd meg, hogy mit írtál, olvasd végig az elejétől, és próbálj a lehető légkíméletlenebül de nem fölöslegesen kegyetlenül válaszolni a következő kérdésekre.
– mennyivel tudsz többet a könyvről annál, mint amikor belekezdtél?
– elégedett vagy-e ezzel a tudásbeli változással
– működik-e a szöveg, tart-e valahova
– bírtad-e idegekkel, bírnád-e még évekig, ha kell

 

Tanácsok az írásról Alexander Steele könyve alapján – 14.

A fontos részletek

  • Ha sikerült hús-vér szereplőket elképzelnünk, szinte mindent megtudhatunk, elmondhatunk és megmutathatunk velük kapcsolatban. Amint azonban a szereplő egy történet kontextusában tűnik fel, figyelnünk kell arra, hogy az adott keretek között milyen részletek kerülnek bele a szövegbe. Vagyis nem szabad minden részletet belesűríteni a történetbe.
  • A szereplő jellemének minden apró részlete a történet szolgálatában kell, hogy álljon. A felesleges információk csak lelassítják és megakadályozzák a történet előrehaladását.

A nevek

  • A szereplők nevei egyáltalán nem maguktól értetődőek, valahogyan ugyanis illeniük kell az ábrázolt alakokra.
  • A szerző számára megadatik, hogy kiaknázza a szereplő neve által felkínált lehetőséget a jellemzés során. Ennek megfelelően érdemes elkerülni az olyan teljesen hétköznapi neveket, mint a Joe Smith vagy a Jane Jones. A szereplők nevei ne hasonlítsanak egymásra: Mike-ot, Markot, Micket és Maryt az olvasó jó eséllyel össze fogja keverni. A névvel tudnunk kell jellemezni a szereplőt.

Persze erre is lehet ellenpéldát hozni, ha a történetnek pont az a lényege, hogy a szereplők hasonlóságát akarja megmutatni, gondoljunk pl. a Száz év magányra.

  • Néha a szereplőknek egyáltalán nincs nevük a történetben, de érdemes ezzel a módszerrel csínján bánni, mert gyakran erőltetettnek tűnik, miközben megfoszt bennünket a jellemábrázolás egyik fontos eszközétől.
  • A név a történetben olyan, mint a csomagolás az ajándék esetében: sejteti, hogy mi van a felszín alatt.

Vegye elő a telefonkönyvet, üsse fel találomra az egyik oldalon, és bökjön rá egy névre. így fogják hívni a történet főhősét. Képzelje el, milyen személyiséggel rendelkezik. Vagy miféle személyiséget fedne le ez a név? Próbálja maga elé képzelni a szereplőt. Készíthet jegyzeteket is. Ha van hozzá kedve, a korábbi feladatok bármelyikével kísérletezhet ezen a szereplőn. Ha a későbbiekben szereplőket keres, bármikor előveheti a telefonkönyvet. Van benne éppen elég név.

Tanácsok az írásról Alexander Steele könyve alapján – 13.

A tettek

  • A tettekre szükség van minden egyes elbeszélésben, hiszen minden szónál ékesebben szólnak az olvasóhoz.
  • A tettek ábrázolása általában a leghatásosabb módja a szereplő ábrázolásának.
  • Minden apró tett árulkodó, de a válságos helyzetekben megnyilvánuló viselkedésformák árulkodnak leginkább a szereplő valódi énjéről és szándékairól.

A beszéd

  • A szereplőket jól jellemzi az is, ahogyan a dialógusokban megnyilvánulnak. Sokat elárul, hogy mit és hogyan mondanak, illetve nem mondanak.

A külső

  • Már első pillantásra sokat megtudhatunk egy másik emberről. Következtetéseket vonhatunk le fizikai vonásaiból, abból, ahogyan öltözik, a járásából, az arckifejezéséből.
  • A megjelenésből az olvasó információkat gyűjthet arról, hogy az adott szereplő hogyan jeleníti meg önmagát, hogyan foglalja el a számára kijelölt helyet a világban.
  • A szereplők leírásánál azonban ne csak a nyilvánvaló jegyek megragadására törekedjünk. Néha a furcsaságok, mint Meyer Wolfsheim esetében az emberi fogakból készült mandzsetták vagy az orrából ágaskodó finom szőrpamacsok, különösen árulkodóan hatnak.

A gondolatok

  • A prózának megvan az a sajátossága, hogy könnyedén hozzáférünk a szereplők gondolataihoz, sokkal könnyebben, mint más elbeszélő műfajok esetében.
  • A film vagy a dráma nem képes arra, hogy egyszerűen közvetítse a szereplők gondolatait, de a próza lehetőséget nyújt olvasója számára, hogy akár közvetlenül is megismerje őket.

  • A négy módszer – a tettek, a beszéd, a külső és a gondolatok ábrázolása – együttes alkalmazása révén megteremthetjük a történet mélységének tapasztalatát a történet pillanatról pillanatra változó világában. A valóságban egyszerre sokféleképpen érintkezünk embertársainkkal, és a módszerek vegyítése abban van segítségünkre, hogy a történet valóságosságának érzését megteremtsük.
  • A „mutassam” négy módszere egymás ellenében is működhet, érdekes hatásokat keltve. Vajon mindig kimondjuk azt, amit gondolunk? Vajon tudunk-e rendesen viselkedni házastársunk munkahelyi partiján, amikor inkább az unokatestvérünk vitorlásán hajókáznánk? Mozdulataink néha nem árulkodóbbak mondatainknál?
  • Szereplőink valódi érzéseibe akkor nyerünk igazán bepillantást, ha a felsorolt négy módszer – a tettek, a beszéd, a külső és a gondolatok ábrázolása – egymás ellenében működnek.
  • A hatásos próza a „mutassam” mind a négy módszerét kiaknázza, akár erősítik, akár ellensúlyozzák egymást. Ideális esetben a szerző úgy használja a módszer különböző változatait, hogy kiegyensúlyozott egésszé álljanak össze a szövegben,

Térjen vissza a szereplőhöz, akiről kitöltötte a kérdőívet. Ideje, hogy ezt a (képzeletbeli) alakot , helyzetbe hozzuk, ahol megnyilvánulhatnak tulajdonságai. Mi történik például akkor, amikor először megy el egy kezelésre, és a váróban toporog? Önre bízzuk, hogy milyen kezelésről van szó (az is lehet, hogy csak a házastársát vagy egy háziállatot hozott el a rendelőbe). Szereplőnk minden bizonnyal nyugtalan. Tartsa őt a váróban, és a négy módszer – tettek, beszéd, a külső és a gondolatok ábrázolása –segítségével írjon rövid szöveget, melyben megjeleníti a szereplő tulajdonságait. Tovább is kísérletezhet: képzelje el a szereplőt egy sokkal feszültebb helyzetben. Mi történik, ha pisztolyt szegeznek a halántékához? Akkor mit tenne?

Tanácsok az írásról Alexander Steele könyve alapján – 12.

A szereplők bemutatása

  • A prózában a szereplők megjelenítésének két egyszerű módja létezik: megmutathatjuk őket és mesélhetünk róluk.
  • Elmesélés esetén a szereplőket nem látjuk cselekvés közben, melynek során megmutatkozhatnának fizikai adottságaik vagy éppen „gazemberségük”.
  • A szerző csak azt köti az orrunkra, amiről azt akarja, hogy feltétlenül tudjunk.

De nem szabad túlértékelnünk ezt a módszert. A „mutassam” módszerét követve érdekesebbé tehetjük az alapvető információkat, mivel az olvasó aktívabb módon tud kapcsolódni a szöveghez. Például:

Gréta huszonhárom éves, művész és belsőépítész, és nem nagyon viseli el a szobatársát.

Ezzel minden alapvető információt közöltünk Grétáról, és már folytathatjuk is a történetet. Ez a mesélés, azaz a „mondjam” módszere: az olvasó megjegyezte Gréta nevét, foglalkozását, és hogy nem szeret másokkal együtt élni. Ám a legtöbb esetben sokkal hatásosabban működik a „mutassam” módszer, s lehet, hogy Grétával is ez a helyzet.

Ha a „mutassam” módszert akarjuk követni, meg kell találnunk azokat az apró részleteket, melyek a közölni kívánt információt hordozzák. így azt is lehetővé tesszük, hogy az olvasó a szereplő érzelmeire és cselekedeteire – a lényegre – koncentráljon. Valahogy így:

Gréta az M. Feinmen lakásában töltött fárasztó hét után, ahol különböző anyagokkal kísérletezett, hogy a megrendelő kívánsága szerint az előszobából alacsony barlangbejáratot varázsoljon, csak ült a kávézó sarkában, és a teáját kortyolgatta. Ha egyszer a szobatársa eltűnne éjszakára, kísérletezhetne a drótvázakkal és a gipsszel, hátha összeállnának végre azok a csontváz formájú marionettbábuk.

A második változat sokkal érdekesebb olvasmány, mert lehetővé teszi az olvasó számára, hogy kapcsolatba lépjen a történettel. Figyelme a történetre koncentrálódik, Gréta vágyaira, s ettől a történet lendületessé válik és feszültséggel telik meg, arról nem is beszélve, hogy a szereplők ábrázolásának feladatát is sikerült eközben megoldani.

A „mutassam” módszere lehetővé teszi, hogy a szereplő személyiségének vonásait lassan, lépésenként adagoljuk a történetben. A valóságban sem tárjuk fel egyszerre minden jó és rossz tulajdonságunkat a beszélgetőpartnereinknek.

Négy mozzanat van, melyek segítségével bemutathatjuk a szereplők személyiségjegyeit:

  • tetteik,
  • beszédük,
  • külsejük,
  • gondolataik.

Ennek a négy mozzanatnak az együttes alkalmazásával tudjuk igazán kidomborítani szereplőink jellemét.

A következőkben erről a négy mozzanatról lesz szó bővebben.

 

Tanácsok az írásról Alexander Steele könyve alapján – 11.

A szereplők típusai

  • Nem szükséges minden szereplőt azonos mértékben kidolgozni. Általában a központi alakok jellemzésére kell a legtöbb figyelmet fordítani.
  • A főszereplőt (protagonista) kell felruháznunk mindazzal, amiről korábban szót ejtettünk: vágyakkal, a jellem összetettségével és az egymást kiegészítő jellemvonásokkal, mindezek következetességével és a változás képességével, hiszen mindennek fontos szerepe lesz a történetben.
  • A történeteknek általában van főszereplőjük, bár egyes regények esetében akár két vagy több főszereplőről is beszélhetünk.
  • Vannak történetek, melyekben antagonisták, azaz negatív főszereplők vannak, akik útját állják a főszereplő vágyának, de az antagonista nem mindig és nem feltétlenül csak „rossz”.
  • Természetesen egy elbeszélésben számos főszereplő felbukkanhat a protagonista és az antagonista mellett, különösen a regényekben.
  • A másodlagos alakok mellékszereplők. Néhány közülük még fejlődhet is a történet során, de nyilván nem annyira, mint a történet főszereplői.
  • A történet mellékszereplőinek ábrázolásakor az a lényeg, hogy rátaláljunk néhány olyan jellemvonásra, melyek jól visszaadják ezen szereplők lényegi tulajdonságait.
  • A statiszták azok a történet világát benépesítő szereplők, akiknek jelenléte nincs kimondottan hatással a történet alakulására.
  • Fel-feltűnnek ugyan, de a történet világában betöltött szerepükön túl nem rendelkeznek egyénítő jegyekkel.

A szereplőkkel kapcsolatban szokás a lapos vagy plasztikus kifejezés használata.

A plasztikus karakterek a teljesen kidolgozott, életszerű szereplők, akiknek tulajdonságait ebben a fejezetben tárgyaltuk.

A lapos karaktereket ellenben csak szerepüknek és a cselekményben betöltött funkciójuknak megfelelően jellemezzük. A lapos karakterek jelenléte a történetben nem feltétlenül negatívum: fontos, hogy a történetben csekély szerephez jutó alakokat lapos karakterekként ábrázoljuk. Ha túlságosan kidolgoznánk őket, olyan érzelmi töltetet kapnának, ami elvonná az olvasó figyelmét a történet sztárjairól, a főszereplőkről.

 

Tanácsok az írásról Alexander Steele könyve alapján – 10.

Történeteink írása közben fel kell tennünk magunknak néhány kérdést, hogy tisztába kerüljünk azzal, kik is a szereplőink valójában. Sok szerző egyenesen listát készít ezekről a kérdésekről, s arra törekszik, hogy megválaszolja őket a szövegben.

Kezdjük az alapvető kérdésekkel:

  • Mi legyen a szereplő neve? Van-e beceneve?
  • Milyen színű a szeme és a haja?
  • Milyen különös ismertetőjegyei vannak az arcán, a testén? Vannak-e anyajegyei? Hol? Sebhelyei? Hogyan szerezte őket?
  • Kik a barátai, a családtagjai? Kikkel veszi körül magát? Kihez áll legközelebb? Kihez szeretne legközelebb kerülni?
  • Hol született? Hol élt eddig? Mit tekint az otthonának?
  • Hol vezeti le a feszültségét?• Mitől fél a legjobban? Ki tud erről a félelméről? Kinek nem árulná el soha? Miért?
  • Vannak-e titkai?
  • Mi nevetteti meg leginkább?
  • Volt-e már szerelmes? Törték-e össze a szívét?

Aztán jöjjenek a szokatlanabb kérdések:

  • Mit tart a hűtőszekrényben? És hálóban a padlón? Az éjjeliszekrényen? Mit találnánk a szemetesében?
  • Vessünk egy pillantást szereplőnk lábára. Utcai cipőben, tornacipőben vagy mezítláb jár otthon? Esetleg elnyűtt, lyukas zokniban? Vagy a nagyi arany- és kék szalaggal díszített, horgolt papucsát viseli?
  • Ha visszagondol a régi családi konyhára, milyen illatokra emlékszik? Savanyú káposztáéra? Zabkorpás sütiére? Festékszagra? Mit idéznek fel benne ezek az emlékek?
  • A szereplőnk tavaszi nagytakarítást csinál. Mit dob ki egyetlen mozdulattal? Mitől válik meg nehézszívvel? Miért?
  • Szombat dél. Mit csinál a szereplőnk? Részletezzük. Éppen reggelizik, de mit? Vagy kinn napozik a tornácon: de milyen pokrócba bugyolálta magát, vagy milyen törülközőn nyúlt végig?
  • Mi a legélénkebb gyerekkori emléke? Mitől olyan élénk és emlékezetes ez a jelenet?
  • Szereplőnk éppen az éjszakába tart. Hová indult? Mit vett fel? Kivel találkozik?

Az író nyilván nem használja fel az így szerzett információ minden egyes morzsáját a történetben – mi több, ez hiba is lenne -, de minél többet tudunk a szereplőről, annál hitelesebben tudjuk ábrázolni.

Induljon el és találjon szereplőt a saját környezetéből. Figyeljen meg egy ismeretlent egy étteremben, vagy valakit, akiről csak nagyon keveset tud: például azt a banktisztviselőt, akivel csak néhanapján találkozik. Ha akar, beszélhet is vele. Készítsen jegyzeteket, fejben vagy papíron. Majd a fentebb összeállított lista segítségével próbálja meg kitölteni az ismeretlenről alkotott kép hiányzó részleteit. Persze a részletek esetében az ember a képzeletére hagyatkozik, de hát ez a fikció lényege.

Rengeteg ilyen kérdésekkel teli listát lehet találni a neten, ami segít kialakítani a karaktereinket, ha lesz időm (és ezer más mindenem), akkor írok erről egy bejegyzést, linkekkel 🙂

Tanácsok az írásról Alexander Steele könyve alapján – 9.

  • A szereplők a körülöttünk lévő emberekből lesznek, a képzeletünkből kelnek életre. Ihletet bárhonnan meríthetünk a szereplők megformálásához.
  • A szerzők gyakran indulnak ki az általuk ismert érdekes emberek jellemvonásaiból.
  • Ha kiindulási pontként olyan embereket választunk, akiket ismerünk (beleértve természetesen önmagunkat is), akkor a megformált alakokról bőséges és intim tudásunk lesz.
  • Azt is fontos észben tartani, hogy ha kiindulási pontként valós személyeket választunk, akkor is teret kell engednünk saját kreativitásunknak.
  • Sokkal jobb megoldás fikcionalizálni a szereplőket, azaz hagyni, hogy a történetbe illő alakokká változzanak.
  • Persze olyan figurákból is meríthetünk ihletet, akiket nem is ismerünk. Az emberek megfigyelése remek alkalom arra, hogy szereplőinkhez ellessünk néhány vonást.
  • Az ember képzeletét persze szereplők sokasága népesíti be. Az író még csak arra sem kérdez rá feltétlenül, hogy honnan jönnek ezek az alakok. Csak fogja az őt leginkább érdeklő személyiséget, és megismerkedik vele.
  • Ha a kezdet kezdetétől rászánjuk az időt, hogy szereplőinket minél mélyebben megismerjük, megvan az esélyünk rá, hogy történetünkben hitelesebben tudjuk majd ábrázolni őket.
  • Elképzelhetjük például leendő szereplőinket különböző helyzetekben, és azonnal látni fogjuk, hogy jönnek ki az adott helyzetből, vagy éppen hogyan süllyednek egyre mélyebbre.
  • Egy történet szereplői nem üres térben léteznek, így el kell tudnunk képzelni,hogy az életben hogyan reagálnának bizonyos helyzetekben.

A karakterek megrajzolásánál a következő szempontokat érdemes figyelembe venni:

  • Megjelenés: bár egy könyvről nem mondhatunk ítéletet a borító alapján, a külső fontos információk hordozója lehet, és elvárásokat ébreszthet az olvasóban. A szereplő tartása, ahogyan öltözködik, amilyen arckifejezéssel rója az utcákat, mind-mind jelentéssel bír. A szereplőt mindig térben kell elképzelnünk. A szereplő stílusa és jelenléte a világban sokat elárul személyiségéről és a világhoz való viszonyáról.
  • Háttér: az az asszony, aki egy tizenhét gyerekes családban nőtt fel, másképp éli meg és tapasztalja a világot, mint az egykék. Bár családi és szociális háttere alapján senkit nem ítélhetünk meg egyértelműen, a szereplőre minden bizonnyal hatással lesznek korábbi élettapasztalatai. Hogyan nőtt fel, kit szeretett, kit veszített el, milyen tanulságokat szűrt le életéből: ezek az apró adalékok segítségünkre lehetnek az alak megformálásában.
  • Személyiség: ezt a szempontot alapvetően meghatározza az előző kettő. Egy személy mindazon dolgok összessége, amin korábban átesett vagy tapasztalt. Milyen személyiséggel van dolgunk egy bizonyos szereplő esetében? Hogyan gondolkodik? Milyen rögzült szokásai vannak? Milyen a világhoz valóviszonya? Hogyan vélekedik a jövőjéről? Vannak-e reményei, félelmei? A szereplő személyiségében benne foglaltatnak a szereplő emberi mivoltának fontos tulajdonságai, s ezek jelzik előre azt is, hogy hogyan viselkedik a történet során az egyes helyzetekben. Elsődleges önazonosság: hogyan határozná meg a szereplőnk önmagát? Ha többeket megkérdezünk arról, hogy kik is ők valójában, különböző válaszokat kapunk. Egyesek a foglalkozásukat vagy etnikai hovatartozásukat, mások korukat vagy nemi szerepüket helyezik előtérbe. A kérdésre adott válasz mindig azt jelzi, hogy az illető személyiségének melyik részével azonosul leginkább. Aki azt válaszolta a kérdésre, hogy „ügyvéd vagyok”, az nyilván teljesen másképpen értelmezi önmagát, mint aki azt felelte, hogy „hindu”. Lehetnek akár mindketten „hindu ügyvédek”, de önazonosságuknak más-más aspektusát tekintik fontosnak.

Tanácsok az írásról Alexander Steele könyve alapján – 8.

  • A szereplő viselkedési mintázata és minden egyes cselekedete hitelesnek és karakteréhez illőnek kell tűnjön, és összhangban kell legyen azzal, amit a szöveg állít róla.
  • A szereplők viselkedhetnek „szerepüknek” nem megfelelően is, ha a szerző ehhez előkészíti a terepet a szövegben. Ha a visszahúzódó főhős, aki általában alig hallatja a hangját, egyszer csak valami bátor és veszélyes dologra ragadtatja magát, akkor az olvasónak még az esemény előtt meg kell értenie,hogy hogyan válhatott képessé erre.
  • Az olvasó meglepődhet a szereplő tettein (és ez bizony jó dolog), de a szereplő jellemének leírása akkor is következetes kell hogy maradjon.
  • A szereplőket ábrázoljuk következetesen, de ne legyenek annyira egyszerűek és kiszámíthatóak, hogy eltűnjön belőlük minden belső ellentmondás és a változásra való képességük.
  • A szereplőknek képesnek kell lenniük a változásra, az olvasónak pedig tisztában kell lennie ezzel.
  • A változás képessége különösen a főhős szempontjából elengedhetetlen. Ahogyan a főszereplő vágya a történet motorjaként tölt be fontos funkciót, úgy a jellem változása gyakran a történet végkifejletéül szolgál.
  • Az olvasónak mégis érzékelnie kell, hogy a főhős képes a változásra a történet folyamán: jó, ha ez a lehetőség a történetbe kódolva jelen van.
  • Ha a szerző nem teremti meg a változás lehetőségét, a szereplő kiszámíthatóvá válik, és az olvasó hamar elveszti az érdeklődését.

Térjen vissza a szereplőhöz, akit korábban vágyakkal és egymást kiegészítő jellemvonásokkal ruházott fel. Ideje életre kelteni egy bekezdés erejéig, melyben vágyai nyomába ered. Például a már említett színésznő olyan meghallgatásra tart, ahová meg sem hívták. (A szereplő elé gördített akadályok természetesen mindig jól jönnek.) A szereplő útját nem muszáj a végkifejletig felvázolni ebben a rövid passzusban, de tudni kellene érzékeltetni az egymást kiegészítő jellemvonásokat és azt, hogy a szereplő képes lehet arra, hogy megváltozzon. A feladat nem egyszerű, de nincs ok aggodalomra, ha nem sikerül egyszerre mindent megvalósítani ebben az egy bekezdésben. A szereplők jelleme nem kerekedik ki olyan hirtelen.

Tanácsok az írásról Alexander Steele könyve alapján – 7.

Még mindig a szereplők, karakterek megalkotásával foglalkozunk:

  • Amikor szereplőket hívunk életre, érdemes odafigyelni azokra az apró és egyedi részletekre, melyektől összetett jellemek lesznek, nem típusok, hanem hús-vér emberek.
  • Az írókat néha foglyul ejti a velejéig gonosz vagy éppen a mindenek felett álló jó szereplő igézete, ám ezek ismét csak a sztereotípiák különböző változatai. Hacsak nem mesét írunk, általában igyekszünk elkerülni azt a hibát, hogy ilyen sztereotípiákkal népesítsük be történeteinket.
  • Az alapvetően nem pozitív jellemek esetében sem árt az árnyalt ábrázolás. A rossz fiúk nem mindig csak rossz fiúk.
  • Az irodalom területén hemzsegnek a remekbe szabott gazfickók. Attól tűnnek hitelesnek és megkapónak, hogy képesek vagyunk felfedezni bennük valamit saját magunkból. Mindig van a személyiségükben valami apró vonás, amihez az olvasó személyesen tud viszonyulni.

 

Képzelje maga elé a leggonoszabb embert, akivel valaha találkozott. Megszállott főnök,köpönyegforgató barát, a játszótér réme, egyre megy. Vagy egyszerűen találjon ki ilyen karaktert. Ruházza fel ezt az alakot egyetlen jó tulajdonsággal: lehet kedves, udvarias, szimpatikus, szeretheti az állatokat. írjon erről a jó tulajdonságáról egy bekezdést: a kegyetlen házastárs elkíséri a hajléktalant a menhelyre, a bankrabló gyerekfelügyeletet szervez telefonon az egyik túsznak. Az eredmény: a történet szereplője többdimenzióssá válik.

  • Az emberi természet egyik legfigyelemreméltóbb tulajdonsága, hogy mindannyian rendelkezünk egymást ellensúlyozó, vagy éppen egymásnak ellentmondó személyiségjegyekkel.
  • Függetlenül attól, hogy milyen személyiségjegyekkel ruházzuk fel az egyes szereplőket, nem szabad túl szembetűnően a kontrasztosságra törekednünk. Ezeket a legjobb szinte láthatatlanul, észrevétlenül beleszőni a szereplő jellemzésébe. Az olvasónak éreznie kell a feszültséget, nem pedig követnie a szereplő jellemzőinek útjelző tábláit.

Térjen vissza a korábban elképzelt szereplőhöz. Ruházza fel legalább két, egymást ellensúlyozó személyiségjeggyel, Mondjuk, legyen egy meghallgatásra érkező színésznő, aki nagyon figyelmes másokkal, de fúriává változik, ha megjegyzéseket tesznek rá. Készítsen jegyzeteket a jellemvonásokról. Hamarosan visszatérünk ehhez az egyre mélyülő szereplőhöz.